szerző: Fábián László

Köztudott dolog, hogy a szerencse, a véletlenek összejátszása miképpen tud a régészettudomány, a történettudomány számára új értékeket és felvetéseket adni, nemkülönben régi tabukat megdönteni..
Szinte az utóbbi évtizedekig a honfoglaláskori leletek hiánya miatt a magyarság megtelepedését itt, Szatmárban a XI. század utánra helyezték. Pedig elképzelhetetlen, hogy a Szamos völgyének stratégiai fontosságát, ne ismerték volna fel eleink. A jó öreg Anomymus a Gestájában leirta, hogy „Szabolcs és Tas innen elmenvén Szatmár (Zotmar) váráig jutottak és azon várat három naspig ostromolván győzedelmesen megvették.”

A kialakult vélemények ellenére titkon azért reméltem, hogy honfoglaló őseink emlékei egyszer talán csak előbukkannnak Csengerben is, vag egész közeli helyen.
1988. szeptembere. Nagyon fontos dátum ez. A csengeri régi ref temetőben Eszenyi Sándor kettős sírját bővítették, miután özv. Eszenyi Sándorné is ott óhajtott nyugodni férje mellett..
A sír falában rozettás lószerszámvereteket és két kengyelt talált a szakavatott sírásó, aki már részt vett régészeti feltárásom s így tudta, hogy ezeknek jelentőségük lesz. Hát lett is. Később, a temetéskor még az oldalpálcás zabla is előkerült.

Tehát egy részleges lovastemetkezés nyomaira bukkantunk. Ugyanakkor nyitott maradt a kérdés, mi van a további – mert reméltem és tudtam is, hogy még kell lennie dolgoknak - leletekkel. Bizonyosságra volt szükség, vagyis eredseti helyzetben lévő mellékletekre, netalán csontvázra.

1996. Többszöri elhalasztás után végre október 5-én nekiláthattunk a mindent eldöntő ásatásnak, Varga Béla régész vezetésével. A feltételek igen-igen nehezek voltak, mondhatni extrém körülmények között kellett a kutatóárkot ásni, hiszen két jelenlegi sír közötti szabad, bolygatatlan területen – ami alig 70-80 cm. széles volt- lehetett csak ásni.

A honfoglaláskori szíjazat rekonstrukciós rajza
( László Gyula munkája)

A tét azonban nagy volt, vállalni kellett minden nehézséget. Alig két-három órai munka után már szórvány cserép és csontmaradványok kerültek elő, ami biztató volt. Nem sokkal később egy rettenetesen rossz állapotban lévő koponyát bontottunk ki, mely közelében fülbevaló maradványok és egy kiskés darabja került ki a spakni alól. Mostnár bizonyos volt, hogy a keresett honfoglaláskori sír fekszik előttünk. A további bontás azonbasn nemhogy leletet, de semmiféle csontmaradványt nem adott, mondhatni a koponyától lefelé minden csont hiányzott. Rövidesen kiderült miért. Mint tudjuk ezt a temetőt az 1700-as évek közepétől használták a csengeri reformátu, a honfoglalónk csontvázát –a lehetséges leletekkel – egy későbbi XIX. századi sírral elásták.

Találtunk is szórványcsontokat, ami erre utalt. Délutánra ezen kutatóárokra merőlegesen nyitottunk egy újat, s ekkor jött a meglepetés. Az egykori honfoglaló lábasinál, ott, ahol nyolc éve a kengyelek-zablák és néhány veret előkerült –szépen is látszott az akkori beásás nyoma – megtaláltuk további hiányzó lószerszámvetereket, jóval nagyobbakat és díszesebbeket, mint az előzőek. Nyolc nagyobbat és nyolc kisebbet bontottunk ki. Tehát summázva meglett a teljes lószerszám kollekció. Az ezekkel együtt eltemetett lókoponya felszívódott, csak a tejfogak koronája maradt




A későbbi elemzésekből kiderült, hogy az eltemetett ősünk egy kisleány volt, a lószerszám veretek motívumaiból következtethetően, illetve, hogy a kengyel mérete igen kicsi volt, kis lábra illett.. Valamint a lókoponya is csikó lehetett, azért nem maradt meg belőle semmi..
Mi is adja meg e sír igen nagy tudományos értéket, jelentőségét? Az, hogy ez a sír Szatmár megye első honfoglaláskori részleges lovassírja- tehát az első honfoglaláskori leletegyüttes Szatmárban- s nemkülömben Csengerben!! Továbbgondolva ezt, has egy sír volt, akkor volt több is, hiszen a kislányínak voltak szülei, rokonai, akik a közelben nyugszanak.
Nem sokkal később Csengersimában is előkerült egy honfoglaló sír, ami a szatmári megtelepedést igazolja.