2018. febr.
09
  Az életet mentő kulacs
Kategória: A múzeum kincsei - Közzétette: admin
szerző: Fábián László

Van egy látszólag érdektelen tárgy a múzeumban, az I. Világháborús emlékek között kiállítva, egy golyó által átlőtt kulacs.. Ugyan miről mesél ez a hadi emlék? Nem egyébről, minthogy megmentette egy ember életét, mert a háborúban minden a vak véletlenen múlik, másodperceken, millimétereken.

A kulacs tulajdonosáról dr. Gajzágó Jenőről tudni kell, hogy ide kerülése előtt – mint osztályidegent a fővárosból kitelepítették - neves tüdőgyógyász, egyetemi magántanár volt Budapesten, illetve szülész –nőgyógyász végzettséggel is bírt. Sok csengeri újszülött az ő kezei között látta meg a napvilágot, többek között én is. Jellegzetes térdnadrágjában, sétabottal járt, igazi régimódi úriember volt.
De nem is erről szeretnék beszélni. hanem a címadó kulacsról, amiről Jenő bácsi a következőket mesélte:



A címben jelzett életmentő kulacsot 1970-es években ajándékozta családunk jó ismerőse, a Csengerben közismert és köztiszteletben álló dr. Gajzágó Jenő bácsi.

„ .... A Nagy Háborúban pilótaként szolgáltam, ami abban az időben még új fegyvernem, a legkorszerűbb és a legirigyeltebb volt. Az olasz fronton voltam, Doberdónál járőröztünk, fel-derítő repüléseket végeztünk az olaszok állásai fölött. Az egyik alkalommal heves géppuska-tűzbe kerültem. Egyszer csak erős ütést éreztem a vállamban, bal karomat elöntötte a vér, mely rumszaggal keveredett.. Ennek akkor semmi jelentőséget nem tulajdonítottam, küszködtem, hogy a gépet sebesülésem ellenére le tudjam vinni, ami sikerült is.

Csak lent vettem ész-re, hogy a szag az átlőtt kulcsból kifolyt rumból származik. Nekünk pilótáknak volt egy olyan szokásunk – nem éppen szabályos - hogy a kulacsunkat nem az övünkön hordtuk, hanem a zubbonyon keresztben húzódó ú.n. antantszíjra csatoltuk. Olyan megfontolásból, hogy találat esetén, vagy netán lezuhanáskor, ha netán életben maradnánk, akkor közelebb legyen a szánk-hoz, könnyebben elérhető legyen.



Gajzágó Jenő mint pilóta, az 1917-ben készült fényképen

Szerencsére sérülésem nem volt komoly, csontot nem ért a golyó, de meglehetősen nagy darabot szakított ki a felkaromból. Bajtársaim utánam hozták az életemet megmentő kulacsot, s csak akkor döbbentem rá, hogy mi történt. A nagy kaliberű géppuskagolyó a szívem fölött lévő kulacsot érte, azt átlyukasztva egyúttal gellert is kapott és a felkaromba csapódott.. Ettől fogva ez a tárgy szent lett számomra, hiszen megőriztem hosszú éveken át, mert másképpen miért is ragaszkodnék egy lyukas kulacshoz. De okulásképp átadom a gyűjteményetek számára, óvjátok tovább. „
Hát ezért van kitéve ez az átlőtt , 1915-ös katonai kulacs a Múzeumban. Az egyszerű látogató számára nem mond semmit, bár csak gondolja mindenki, hogy nem véletlenül van ott, mint hadi emlék.

2018. febr.
05
  Élve eltemetve?... A sanyikerti kúszó csontváz rejtélye
Kategória: A múzeum kincsei - Közzétette: admin
szerző: Fábián László

Jó párszáz sír, illetve csontváz kibontása van már mögöttem, úgy Jánosiban, mint a Sanyikerti ásatás folyamán. Legtöbbjük szépen „katonásan” feküdt, ahogy a szaknyelvben mondják „nyújtott fekvő helyzetben, karok a test mellett. Találkoztam egymás mellett eltemetett testvérekkel, anya mellett fekvő kisgyerekkel és egyéb érdekes formációkkal is. Ám az 1992-es sanyikerti ásatás 165-ös sírja olyan csontvázat adott, ami mondhatni párját ritkítja.

Mielőtt továbbmennék, röviden ismerkedjünk meg Sanyikerttel, illetve az ott állt egykori faluval Senyével. , mely Csengertől alig 2 kilométerre délkeletre, a Szamos egykori kanyarja mellett feküdt.

1366-ban Egyházas-Senye néven írták az oklevelek, és királyi népek, várjobbágyok lakták, de a XIV. században elnéptelenedett. Később Dombkertként is nevezték, a temploma tégláit még az 1940-es években is hordták.
Egyébként ősidők óta lakott volt ez a rész, találtunk neolitikus, szarmata, dák és más császárkori cserepeket, római kori fibulákat és ezüstpénzeket.

A múzeum munkatársai és egy a nyíregyházi régészcsoport bejárja a csengeri határ sanyikerti és recsigei részét és kijelöli az ásatások helyét

Az 1992-es ásatás, melynek vezető régésze Varga Béla volt, a falu Árpád-kori temploma feltárását célozta, természetesen a körülötte lévő temetőt is. Nos, itt került elő az a rejtélyes fekvésű csontváz.
Már a kibontás kezdetén kitűnt, hogy furán fekszik, s rettenetesen nehéz is volt a vele való munka, hiszen a csontok egészen más pozícióban helyezkedtek el, tulajdonképpen hasán feküdt, de ha jól megnézzük, nem is feküdt.



A hivatalos sírleírás így hangzik „ Hasonfekvő, jobb karja a mellkas alatt behajlítva, bal keze kinyújtva. Lábai összehúzva, oldalt feküdve, térdei behajlítva.”

A száraz régészeti leírást kiegészíteném saját benyomásaimmal. Az egész csontváz összhatásában olyan volt, mintha kúszva, kínok közepette, fejét kissé feltartotta, fogait összeszorítva került volna a sírgödörbe... Szinte érezni lehetett a küzdelmét. Ásott sírba nem tehették, nemhogy koporsóba - mert felmerült, hogy esetleg a sírban felébredt –de ennek ellentmond, hogy karja ki volt nyújtva (a karcsont a bontáskor elmozdult), de a földbe ugyanakkor nem tud kinyúlni. Úgy tűnt , mint akit lassan élve eltemettek, és az áldozat még próbál menekülni, fejét feltartva küzd a levegőért.

Nos, ez igen horrorisztikus elképzelés. A régészek szerint az ilyen formában való temetkezést rituális temetkezésnek nevezik, a közösség egyik megbecsült, de nemzetségének utolsó tagjaként tették így a földbe, bizonyosat ők sem tudnak.

Hozzá kell tenni, hogy ez a csontváz egy Árpád-kori templom körüli keresztény temetőben volt elhantolva- ám nem a temetőárokban, vagy valami elhagyott helyen. A lelet jelenleg a múzeum raktárában található.
Minden csontváz egy egykor élt embertársunk volt, aki érzett, gondolatai voltak, szeretett, dolgozott, s így kell őt- mert egyedi volt - szemlélni, megadva neki a tiszteletet.

2018. jan.
16
  A legrégebbi tárgy a múzeumban
Kategória: A múzeum kincsei - Közzétette: admin
szerző: Fábián László

Sokan feltették és még fel is fogják tenni ezt a kérdést. A válasz egyrészt könnyű, ugyanakkor nagyfokú óvatosságot is igényel. Egyértelmű, hogy az igazán régi leletekre, eszközökre nincs ráírva a készítési idő. A szakirodalom alapos áttanulmányozása, s a téma szakembereinek véleményét kikérve azért meg lehet korukat állapítani, no nem évre pontosan, hanem minél régebbi, annál nagyobb ráhagyással.

A régészeti terem első tárlójában látható egy kisméretű, 3x2,5 cm. lapos kődarab – nos ez a legrégebbi tárgyi emlék Csengerből., pontosabban Jánosiból. Friss szántásban találtam még 1983-ben egy terepbejárás alkalmával. A tárgy anyaga sárgás opálos kvarc. Pattintással készült, valószínű kaparó volt, vagy egy sarlópenge. A sarlót úgy kell elképzelni, hogy egy görbe faágba több ilyen pattintott pengét illesztettek be. A pattintott kő korát az őskorra kell tenni.

Az őskor egy igen-igen hosszú időszak volt, az emberré válástól a letelepedett életmódot folytató elődeinkig., s térben is változó volt, mert egyes helyeken már városállamok álltak, míg máshol még kőbaltás hordák kószáltak. Az őskornak a legrégibb időszaka a kőkorszak volt, ami három szakaszra bontható. A legrégebbiben még csak kőből pattintgatták az eszközeiket- ezt paleolitikumnak –azaz őskőkornak nevezzük, az ie. 600 000 -8000 –ig tartott. Van egy közbülső időszak, a mezolitikum –ie. 8000, s ezután kb. 7000, más források szerint 5500 éve kezdődött az újkőkorszak, azaz a neolitikum, más néven csiszolt kőkor. ebben az időben az ember fokozatosan letelepedett, házat épített, állatokat tenyésztett, búzát és egyéb gabonaféléket termelt. Szatmár megyében kb. 6900 évvel ezelőtt hatoltak be azok a balkáni-mediterrán elemek, akikre a fentebbiek jellemzőek voltak.

Nos, ebből az időszakból való a múzeumunkban őrzött kőpenge, korát tekintve van 6-7 ezer éves.

Csenger és környékén több, ebből a korból való emléket ismerünk. Felmerül a kérdés, hiszen ez még pattintott kőeszköz, és még a csiszolt kőkorszakban is használták??? Igen, használták, mégpedig funkcióját tekintve egyértelműen. Hiszen a vakaráshoz, vagy a sarló vágásfelületéhez éles szegélyű kövek kellettek.. Amúgy is, egyes eszközök formája, amit évezredek tapasztalata alakított ki, nem sokat változott akár több tízezer évet is átívelve. Az ókori egyiptomi kapák formája és más egyszerű eszközöké szinte semmit sem változott napjainkig, de még kézenfekvőbb, hogy a jó öreg háromágú favillát a honfoglalástól (vagy még korábbról is), még a XX. század közepéig is használták.

Lám-lám a friss fekete szántásban megbúvó kis egyszerű kődarab mily értékes információkat rejt. Lakóhelyünk távolba vesző múltjából. Egyébiránt 2015-ben egy recsigei terepbejáráson szintén találtam egy, igaz már csiszolt kődarabot, valószínűleg kővéső volt, s szintén a neolitikumból származik. E tárgy is a múzeumunk őskori tárlóját gazdagítja.
2018. jan.
02
  Az átok beteljesült.... A csengerjánosi boszorkány
Kategória: A múzeum kincsei - Közzétette: admin
szerző: Fábián László

A Csenger-Jánosiban 1984-ben kezdődő ásatás 43. számú sírjának csontvázát neveztük így el, hiszen meglehetősen furcsa dolgokkal szembesültünk ennek kibontásakor, melyet személyesen én végeztem.

..
A sír két méter mélyen volt a mai talajfelszíntől mérve, mérete 218 x 1,2 méterre volt tehető. A tetemet nyújtott testhelyzetben helyezték a koporsóba, melynek fejrészét lábszárcsontokkal tették vízszintbe.

A test bal karja a mellkasra volt fektetve s a kezébe egy 3,5 cm átmérőjű , valamikor pirosra festett kőgolyót helyeztek. A bontás során aztán egyre jöttek elő az érdekességek. A koponya jobb oldalán egy kis mélyedésben hét darab tejfog és egy felnőtt zápfogat találtam egy kupacban. A medence tájékán vastárgyban koccant a bontóspakni. Egy ideig nem jöttem rá, mi lehet ez a furcsa alakú valami, csak az összes föld letakarításakor derült ki, hogy ez egy függőlegesen álló kisbalta feje.

Minden okunk megvolt feltételezni, hogy a 43.sír nem akárkit rejt, az összhatás valami „boszorkányszerűséget” sugallt. Világossá vált, hogy ez a nő – mert nő volt, amit a koponyájánál talált hajtűk igazoltak - nem volt holmi faluszéli, toprongyos személy, hiszen a már említett hajtűk, melyek ezüstből voltak, valamint a mellkasán elhelyezkedő szintén ezüst gombok módos személyre engedtek következtetni. „Boszorkányosságára” több közvetett bizonyíték szolgált. A függőleges helyzetű kisbalta, melyet a koporsó tetejébe vágtak arra utal, hogy még halálában is féltek tőle, s ezzel kívánták visszatérését megakadályozni. Ezt a hitet a néprajztudomány jól ismeri.



A bal kezében tartott, egykor pirosra festett kőgolyó pedig termékenységi szimbólum volt,
hogy miért tették a kezébe, az rejtély.

A koponya melletti tejfogak pedig egy ősi népszokást illusztrálnak, mely akkor még élő jelentéssel bírt. Tudjuk jól, hogy ez a szokás máig is él, gyermekeink tejfogainak összegyűjtése, elrakása még napjainkban is dívik, csak értelmét nem tudjuk. Jó húsz éve hallottam, hogy Szamosbecsen egy öregembert a tejfogaival együtt temettek el. Magáról a „boszorkány” kinézetéről a koponya alapján alkothattunk fogalmat, mely rettenetesen aszimmetrikusan nézett ki, fogsora előreállt, összezáródott, s így rágni sem tudott rendesen a szerencsétlen, amit az bizonyított, hogy fogait igen vastagon lepte be a fogkő.



A Jánosi- boszorkányleletei a tárlóban elhelyezve

Mindent összefoglalva, ez a nőszemély jómódú, ám valamiért a közösség által nem igen kedvelt személy lehetett- amit a koporsóba vágott kisbalta ékesen bizonyít. Meg is átkozhatták, hogy holta után se legyen nyugalma, és ez be is következett évszázadok múltán. Koponyáját mely a múzeum íróasztalán állt, az akkor ( 1986) beszerzett kiskutya játékból lerántotta, és sajnos összetörte. Egyben fogászati kezelése is megvalósult, hiszen fogköve, miként egy feleslegessé vált fogszabályozó egy darabban lehullott........

2017. dec.
22
  Az oroszlán városa...
Kategória: A múzeum kincsei - Közzétette: admin
szerző: Fábián László

Vannak dolgok a történelemben melyek sajnos feledésbe mennek- tegyük hozzá, nem mindegyikért kár ! A középkortól kezdve az egyének, közösségek, uralkodóházak identitását a címerek fejezték ki. Ennek a témának külön tudománya van, a heraldika, melyet most nem részleteznék.

Tudjuk, hogy Csenger már a középkortól fontos hely volt Szatmár vármegyében, köszönhetően az ősi Csaholyi –családnak, akik birtokközpontjukká tették Csengert, és ez nyitotta meg a fejlődés útját. Hozzájuk köthető Csenger középkori címere, illetve pecsétje. Miután a város nekik köszönhette felvirágzását, oppidummá, azaz mezővárossá fejlődését, természetes, hogy az akkori bírák és esküdtek a város címerébe belevették a Csaholyiak címerének motívumár, a hatküllős kereket., a pecsét körfeliratán pedig büszkén hirdették, hogy SIGILLUM OPPIDI CHENGER. Tehát a pecsétet csak a már mezővárossá válás- azaz az 1400-as évek elejétől használták.



A csaholyi cimer (másolat) . . . . . . . Csenger nemesi pecsétje 1742-ből (másolat)
A másolatokat tárlatvezetőnk Fábián László készitette

Ez a pecsét, illetve címer lassan elfeledték, eltűnt a levéltárak poros iratai között.. Csaholyi család is kihalt az 1500-as évek végére, birtokaikat a Melith család örökölte. A család címerének egyetlen motívuma sem jelent meg a város címerében, arról sajnos nincs egyelőre tudomásunk, hogy meddig használták a középkori pecsétet. A Melithek és a város között nem lehetett valami jó viszony, már csak azért sem mert Csenger színtiszta református lett, míg a Melithek katolikus hitre tértek vissza.

1703-ban kihalt a Melith család. A városnak már nem volt főúri családja, mondhatni szabadabban érezte magát. Azt is tudjuk, hogy a városban a nemesek számaránya elsöprő volt, s a kibontakozó nemesi öntudat alkotta meg az új pecsétet 1742-ben.
Ezt a pecsétet, vagyis az ebből újraalkotott címert használja ma is Csenger. Az új pecsétben már világosan mindenki tudomására adták a körfeliraton, hogy SIGIL NOBIL OPPIDUM TSENGER 1742., vagyis NEMES CSENGER MEZŐVÁROS. A címerben megjelenő oroszlán a nemesség harcosságát, bátorságát fejezte ki.

Ezt a pecsétet még 1890-es években is használták, ha nem is törvényesen,, mert az 1870-es években a mezővárosok megszűntek a közigazgatás átrendezése folytán, s a feledés homályába veszett. ( Bár a pecsétnyomóról még a XIX sz. elejéről vannak nyomok).

Csenger Város címerének leírása: - Egyenes állású, csücskös talpú pajzs bal vörös mezejében jobbra előrelépő, tátott szájú arany oroszlán helyezkedik el, mely jobb karjával görbe szablyát tart feje felé.
A jobb oldali zöld mezejében háromvirágú liliomféle növény látható, melyeknek csúcsain kis gömb helyezkedik el. A növény szárán jobbra, valamint balra három-három, csúcsban felfelé végződő levél áll szimmetrikusan.


A szocializmusban mint az átkos feudalizmus egyik termékéről , a címerekről nem is eshetett szó, bár sok helyen kreáltak szörnyűségeket. A rendszerváltozás után jött el az ősi címerek felelevenítésnek kora, így a frissen 1989-ben újra várossá váló Csenger méltán tartott igényt identitásának kifejezését kifejező címerre. Adva volt a nemesi, 1742-es címer, így városunk ősi címere, természetesen a teljes, ami tartalmazza a sisaktakarókat, a sisakdíszt ismét régi fényében ragyog.
Oldal:  1 2 3 [4] 5 6 7