szerző: Fábián László

Már előzőleg írtam a különös helyzetű sanyikerti „kúszó”csontvázról, de ez a korai Árpád-kori temető amúgy is több izgalmas, különleges dolgokat rejtett. Ezek egyike a most bemutatandó, úgynevezett lékelt, tudományosabban trepanált koponya. Még 1991 őszén az első kutatóárok megnyitásakor került elő, mondhatni magányosan, hiszen semmiféle sírnyom, vagy csontvázmaradvány nem volt a közelében, a markoló kanala dobta ki.

A későbbi feltárások során több lékelt, vagy lékelésgyanús koponyát is találtunk, ám ezeket mind csontvázaikkal együtt . Természetesen csak az elsőként előkerült lékelt koponyáról szeretnék írni, mely jelenleg a múzeum honfoglalás –Árpád-kor tárlóban tekinthető meg. Pontosabban nem is magáról a koponyáról, hanem a lékelés szokásáról, s a magyar ősvalláshoz való kapcsolatáról. Megjegyzem, hogy ezen a koponyán kettős lékelést lehet megfigyelni, ami igen ritka, mindkét lékelésen látszana a fúrónyomok.




A koponyalékelés már az őskortól ismert, egyes természeti népek még m is művelik. Nem szeretnék mélyebben belemenni ebbe a témába, csak a leglényegesebbeket említem. Két célból végezték ezeket a sebészeti beavatkozásokat, egyrészt gyógyászati céllal. a harcokban betört koponyát a csontszilánkoktól megtisztították, fertőtlenítették. DE gyógyászati cél volt, amikor a fej megnyitásakor idegi panaszokat, pl. koponyaűr túlnyomás okozta fejfájást, idegi panaszokat stb. orvosoltak.

Másrészt pedig mágikus, kultikus céllal nyitották meg a koponyát. a rossz szellemektől való megszabadulás céljából .(bár ez kapcsolódik a korábban említettel.) A magyar ősvallásban ismert volt a kettős lélek hagyománya, a lékeléskor szabad utat nyitottak a léleknek, mely a fejben lakozik. Talán innen ered az „agyafúrt” kifejezés is, ami a ravaszság szinonimája is.

A koponyalékelést a honfoglalóknál nagy számban ismeri a szakirodalom, ez a szokás a X.-XI. századtól megszűnik, az egyház tiltotta, de a peremvidékeken, távol az egyházi központoktól suttyomban még művelhették elvétve. Még az is elképzelhető ennél a sanyikerti koponyánál, ami keresztény temetőből került elő, hogy magát a lékelést még a pogány időkben végezték, de az eltemetés már a keresztény szokás szerint a templom körüli temetőben történt.

kapcsolódó: Élve eltemetve?... A sanyikerti kúszó csontváz rejtélye Katt ide!

szerző: Fábián László

Van egy látszólag érdektelen tárgy a múzeumban, az I. Világháborús emlékek között kiállítva, egy golyó által átlőtt kulacs.. Ugyan miről mesél ez a hadi emlék? Nem egyébről, minthogy megmentette egy ember életét, mert a háborúban minden a vak véletlenen múlik, másodperceken, millimétereken.

A kulacs tulajdonosáról dr. Gajzágó Jenőről tudni kell, hogy ide kerülése előtt – mint osztályidegent a fővárosból kitelepítették - neves tüdőgyógyász, egyetemi magántanár volt Budapesten, illetve szülész –nőgyógyász végzettséggel is bírt. Sok csengeri újszülött az ő kezei között látta meg a napvilágot, többek között én is. Jellegzetes térdnadrágjában, sétabottal járt, igazi régimódi úriember volt.
De nem is erről szeretnék beszélni. hanem a címadó kulacsról, amiről Jenő bácsi a következőket mesélte:




„ .... A Nagy Háborúban pilótaként szolgáltam, ami abban az időben még új fegyvernem, a legkorszerűbb és a legirigyeltebb volt. Az olasz fronton voltam, Doberdónál járőröztünk, fel-derítő repüléseket végeztünk az olaszok állásai fölött. Az egyik alkalommal heves géppuska-tűzbe kerültem. Egyszer csak erős ütést éreztem a vállamban, bal karomat elöntötte a vér, mely rumszaggal keveredett.. Ennek akkor semmi jelentőséget nem tulajdonítottam, küszködtem, hogy a gépet sebesülésem ellenére le tudjam vinni, ami sikerült is.

Csak lent vettem ész-re, hogy a szag az átlőtt kulcsból kifolyt rumból származik. Nekünk pilótáknak volt egy olyan szokásunk – nem éppen szabályos - hogy a kulacsunkat nem az övünkön hordtuk, hanem a zubbonyon keresztben húzódó ú.n. antantszíjra csatoltuk. Olyan megfontolásból, hogy találat esetén, vagy netán lezuhanáskor, ha netán életben maradnánk, akkor közelebb legyen a szánk-hoz, könnyebben elérhető legyen.




Szerencsére sérülésem nem volt komoly, csontot nem ért a golyó, de meglehetősen nagy darabot szakított ki a felkaromból. Bajtársaim utánam hozták az életemet megmentő kulacsot, s csak akkor döbbentem rá, hogy mi történt. A nagy kaliberű géppuskagolyó a szívem fölött lévő kulacsot érte, azt átlyukasztva egyúttal gellert is kapott és a felkaromba csapódott.. Ettől fogva ez a tárgy szent lett számomra, hiszen megőriztem hosszú éveken át, mert másképpen miért is ragaszkodnék egy lyukas kulacshoz. De okulásképp átadom a gyűjteményetek számára, óvjátok tovább. „
Hát ezért van kitéve ez az átlőtt , 1915-ös katonai kulacs a Múzeumban. Az egyszerű látogató számára nem mond semmit, bár csak gondolja mindenki, hogy nem véletlenül van ott, mint hadi emlék.

szerző: Fábián László

Jó párszáz sír, illetve csontváz kibontása van már mögöttem, úgy Jánosiban, mint a Sanyikerti ásatás folyamán. Legtöbbjük szépen „katonásan” feküdt, ahogy a szaknyelvben mondják „nyújtott fekvő helyzetben, karok a test mellett. Találkoztam egymás mellett eltemetett testvérekkel, anya mellett fekvő kisgyerekkel és egyéb érdekes formációkkal is. Ám az 1992-es sanyikerti ásatás 165-ös sírja olyan csontvázat adott, ami mondhatni párját ritkítja.

Mielőtt továbbmennék, röviden ismerkedjünk meg Sanyikerttel, illetve az ott állt egykori faluval Senyével. , mely Csengertől alig 2 kilométerre délkeletre, a Szamos egykori kanyarja mellett feküdt.

1366-ban Egyházas-Senye néven írták az oklevelek, és királyi népek, várjobbágyok lakták, de a XIV. században elnéptelenedett. Később Dombkertként is nevezték, a temploma tégláit még az 1940-es években is hordták.
Egyébként ősidők óta lakott volt ez a rész, találtunk neolitikus, szarmata, dák és más császárkori cserepeket, római kori fibulákat és ezüstpénzeket.

A múzeum munkatársai és egy a nyíregyházi régészcsoport bejárja a csengeri határ sanyikerti és recsigei részét és kijelöli az ásatások helyét

Az 1992-es ásatás, melynek vezető régésze Varga Béla volt, a falu Árpád-kori temploma feltárását célozta, természetesen a körülötte lévő temetőt is. Nos, itt került elő az a rejtélyes fekvésű csontváz.
Már a kibontás kezdetén kitűnt, hogy furán fekszik, s rettenetesen nehéz is volt a vele való munka, hiszen a csontok egészen más pozícióban helyezkedtek el, tulajdonképpen hasán feküdt, de ha jól megnézzük, nem is feküdt.




A száraz régészeti leírást kiegészíteném saját benyomásaimmal. Az egész csontváz összhatásában olyan volt, mintha kúszva, kínok közepette, fejét kissé feltartotta, fogait összeszorítva került volna a sírgödörbe... Szinte érezni lehetett a küzdelmét. Ásott sírba nem tehették, nemhogy koporsóba - mert felmerült, hogy esetleg a sírban felébredt –de ennek ellentmond, hogy karja ki volt nyújtva (a karcsont a bontáskor elmozdult), de a földbe ugyanakkor nem tud kinyúlni. Úgy tűnt , mint akit lassan élve eltemettek, és az áldozat még próbál menekülni, fejét feltartva küzd a levegőért.

Nos, ez igen horrorisztikus elképzelés. A régészek szerint az ilyen formában való temetkezést rituális temetkezésnek nevezik, a közösség egyik megbecsült, de nemzetségének utolsó tagjaként tették így a földbe, bizonyosat ők sem tudnak.

Hozzá kell tenni, hogy ez a csontváz egy Árpád-kori templom körüli keresztény temetőben volt elhantolva- ám nem a temetőárokban, vagy valami elhagyott helyen. A lelet jelenleg a múzeum raktárában található.
Minden csontváz egy egykor élt embertársunk volt, aki érzett, gondolatai voltak, szeretett, dolgozott, s így kell őt- mert egyedi volt - szemlélni, megadva neki a tiszteletet.

szerző: Fábián László

Sokan feltették és még fel is fogják tenni ezt a kérdést. A válasz egyrészt könnyű, ugyanakkor nagyfokú óvatosságot is igényel. Egyértelmű, hogy az igazán régi leletekre, eszközökre nincs ráírva a készítési idő. A szakirodalom alapos áttanulmányozása, s a téma szakembereinek véleményét kikérve azért meg lehet korukat állapítani, no nem évre pontosan, hanem minél régebbi, annál nagyobb ráhagyással.

A régészeti terem első tárlójában látható egy kisméretű, 3x2,5 cm. lapos kődarab – nos ez a legrégebbi tárgyi emlék Csengerből., pontosabban Jánosiból. Friss szántásban találtam még 1983-ben egy terepbejárás alkalmával. A tárgy anyaga sárgás opálos kvarc. Pattintással készült, valószínű kaparó volt, vagy egy sarlópenge. A sarlót úgy kell elképzelni, hogy egy görbe faágba több ilyen pattintott pengét illesztettek be. A pattintott kő korát az őskorra kell tenni.

Az őskor egy igen-igen hosszú időszak volt, az emberré válástól a letelepedett életmódot folytató elődeinkig., s térben is változó volt, mert egyes helyeken már városállamok álltak, míg máshol még kőbaltás hordák kószáltak. Az őskornak a legrégibb időszaka a kőkorszak volt, ami három szakaszra bontható. A legrégebbiben még csak kőből pattintgatták az eszközeiket- ezt paleolitikumnak –azaz őskőkornak nevezzük, az ie. 600 000 -8000 –ig tartott. Van egy közbülső időszak, a mezolitikum –ie. 8000, s ezután kb. 7000, más források szerint 5500 éve kezdődött az újkőkorszak, azaz a neolitikum, más néven csiszolt kőkor. ebben az időben az ember fokozatosan letelepedett, házat épített, állatokat tenyésztett, búzát és egyéb gabonaféléket termelt. Szatmár megyében kb. 6900 évvel ezelőtt hatoltak be azok a balkáni-mediterrán elemek, akikre a fentebbiek jellemzőek voltak.

Nos, ebből az időszakból való a múzeumunkban őrzött kőpenge, korát tekintve van 6-7 ezer éves.

Csenger és környékén több, ebből a korból való emléket ismerünk. Felmerül a kérdés, hiszen ez még pattintott kőeszköz, és még a csiszolt kőkorszakban is használták??? Igen, használták, mégpedig funkcióját tekintve egyértelműen. Hiszen a vakaráshoz, vagy a sarló vágásfelületéhez éles szegélyű kövek kellettek.. Amúgy is, egyes eszközök formája, amit évezredek tapasztalata alakított ki, nem sokat változott akár több tízezer évet is átívelve. Az ókori egyiptomi kapák formája és más egyszerű eszközöké szinte semmit sem változott napjainkig, de még kézenfekvőbb, hogy a jó öreg háromágú favillát a honfoglalástól (vagy még korábbról is), még a XX. század közepéig is használták.

Lám-lám a friss fekete szántásban megbúvó kis egyszerű kődarab mily értékes információkat rejt. Lakóhelyünk távolba vesző múltjából. Egyébiránt 2015-ben egy recsigei terepbejáráson szintén találtam egy, igaz már csiszolt kődarabot, valószínűleg kővéső volt, s szintén a neolitikumból származik. E tárgy is a múzeumunk őskori tárlóját gazdagítja.

szerző: Fábián László

A Csenger-Jánosiban 1984-ben kezdődő ásatás 43. számú sírjának csontvázát neveztük így el, hiszen meglehetősen furcsa dolgokkal szembesültünk ennek kibontásakor, melyet személyesen én végeztem.

..

A test bal karja a mellkasra volt fektetve s a kezébe egy 3,5 cm átmérőjű , valamikor pirosra festett kőgolyót helyeztek. A bontás során aztán egyre jöttek elő az érdekességek. A koponya jobb oldalán egy kis mélyedésben hét darab tejfog és egy felnőtt zápfogat találtam egy kupacban. A medence tájékán vastárgyban koccant a bontóspakni. Egy ideig nem jöttem rá, mi lehet ez a furcsa alakú valami, csak az összes föld letakarításakor derült ki, hogy ez egy függőlegesen álló kisbalta feje.

Minden okunk megvolt feltételezni, hogy a 43.sír nem akárkit rejt, az összhatás valami „boszorkányszerűséget” sugallt. Világossá vált, hogy ez a nő – mert nő volt, amit a koponyájánál talált hajtűk igazoltak - nem volt holmi faluszéli, toprongyos személy, hiszen a már említett hajtűk, melyek ezüstből voltak, valamint a mellkasán elhelyezkedő szintén ezüst gombok módos személyre engedtek következtetni. „Boszorkányosságára” több közvetett bizonyíték szolgált. A függőleges helyzetű kisbalta, melyet a koporsó tetejébe vágtak arra utal, hogy még halálában is féltek tőle, s ezzel kívánták visszatérését megakadályozni. Ezt a hitet a néprajztudomány jól ismeri.




A koponya melletti tejfogak pedig egy ősi népszokást illusztrálnak, mely akkor még élő jelentéssel bírt. Tudjuk jól, hogy ez a szokás máig is él, gyermekeink tejfogainak összegyűjtése, elrakása még napjainkban is dívik, csak értelmét nem tudjuk. Jó húsz éve hallottam, hogy Szamosbecsen egy öregembert a tejfogaival együtt temettek el. Magáról a „boszorkány” kinézetéről a koponya alapján alkothattunk fogalmat, mely rettenetesen aszimmetrikusan nézett ki, fogsora előreállt, összezáródott, s így rágni sem tudott rendesen a szerencsétlen, amit az bizonyított, hogy fogait igen vastagon lepte be a fogkő.




Mindent összefoglalva, ez a nőszemély jómódú, ám valamiért a közösség által nem igen kedvelt személy lehetett- amit a koporsóba vágott kisbalta ékesen bizonyít. Meg is átkozhatták, hogy holta után se legyen nyugalma, és ez be is következett évszázadok múltán. Koponyáját mely a múzeum íróasztalán állt, az akkor ( 1986) beszerzett kiskutya játékból lerántotta, és sajnos összetörte. Egyben fogászati kezelése is megvalósult, hiszen fogköve, miként egy feleslegessé vált fogszabályozó egy darabban lehullott........

szerző: Fábián László

Vannak dolgok a történelemben melyek sajnos feledésbe mennek- tegyük hozzá, nem mindegyikért kár ! A középkortól kezdve az egyének, közösségek, uralkodóházak identitását a címerek fejezték ki. Ennek a témának külön tudománya van, a heraldika, melyet most nem részleteznék.

Tudjuk, hogy Csenger már a középkortól fontos hely volt Szatmár vármegyében, köszönhetően az ősi Csaholyi –családnak, akik birtokközpontjukká tették Csengert, és ez nyitotta meg a fejlődés útját. Hozzájuk köthető Csenger középkori címere, illetve pecsétje. Miután a város nekik köszönhette felvirágzását, oppidummá, azaz mezővárossá fejlődését, természetes, hogy az akkori bírák és esküdtek a város címerébe belevették a Csaholyiak címerének motívumár, a hatküllős kereket., a pecsét körfeliratán pedig büszkén hirdették, hogy SIGILLUM OPPIDI CHENGER. Tehát a pecsétet csak a már mezővárossá válás- azaz az 1400-as évek elejétől használták.

A Csaholyi cimer (másolat) . . . . . . . Csenger nemesi pecsétje 1742-ből (másolat)
A másolatokat tárlatvezetőnk Fábián László készitette

Ez a pecsét, illetve címer lassan elfeledték, eltűnt a levéltárak poros iratai között.. Csaholyi család is kihalt az 1500-as évek végére, birtokaikat a Melith család örökölte. A család címerének egyetlen motívuma sem jelent meg a város címerében, arról sajnos nincs egyelőre tudomásunk, hogy meddig használták a középkori pecsétet. A Melithek és a város között nem lehetett valami jó viszony, már csak azért sem mert Csenger színtiszta református lett, míg a Melithek katolikus hitre tértek vissza.

1703-ban kihalt a Melith család. A városnak már nem volt főúri családja, mondhatni szabadabban érezte magát. Azt is tudjuk, hogy a városban a nemesek számaránya elsöprő volt, s a kibontakozó nemesi öntudat alkotta meg az új pecsétet 1742-ben.
Ezt a pecsétet, vagyis az ebből újraalkotott címert használja ma is Csenger. Az új pecsétben már világosan mindenki tudomására adták a körfeliraton, hogy SIGIL NOBIL OPPIDUM TSENGER 1742., vagyis NEMES CSENGER MEZŐVÁROS. A címerben megjelenő oroszlán a nemesség harcosságát, bátorságát fejezte ki.

Ezt a pecsétet még 1890-es években is használták, ha nem is törvényesen,, mert az 1870-es években a mezővárosok megszűntek a közigazgatás átrendezése folytán, s a feledés homályába veszett. ( Bár a pecsétnyomóról még a XIX sz. elejéről vannak nyomok).

Csenger Város címerének leírása: - Egyenes állású, csücskös talpú pajzs bal vörös mezejében jobbra előrelépő, tátott szájú arany oroszlán helyezkedik el, mely jobb karjával görbe szablyát tart feje felé.
A jobb oldali zöld mezejében háromvirágú liliomféle növény látható, melyeknek csúcsain kis gömb helyezkedik el. A növény szárán jobbra, valamint balra három-három, csúcsban felfelé végződő levél áll szimmetrikusan.

A szocializmusban mint az átkos feudalizmus egyik termékéről , a címerekről nem is eshetett szó, bár sok helyen kreáltak szörnyűségeket. A rendszerváltozás után jött el az ősi címerek felelevenítésnek kora, így a frissen 1989-ben újra várossá váló Csenger méltán tartott igényt identitásának kifejezését kifejező címerre. Adva volt a nemesi, 1742-es címer, így városunk ősi címere, természetesen a teljes, ami tartalmazza a sisaktakarókat, a sisakdíszt ismét régi fényében ragyog.

szerző: Fábián László

Az ősi templomunkban már egyszer, 1933-34- ben voltak ásatások. Molnár József, városunk neves szülötte indítványára Höllrigl József végzett ásatásokat, ami tulajdonképpen csak a templom alatti kripták feltárására irányult. Négy kriptafülke átkutatása igen gazdag leleteket eredményezett, s igazolta, hogy a kegyúri templomba a XVI. századtól a XVIII- századig temetkeztek, a Csaholyi és a Melith- család tagjai.

Ám a mostani cikkben egy későbbi feltárásról, és azok eredményeiről esik szó. A műemléki szakemberek csak 1965-ben fedezték fel a csengeri templom igazi értékét, s az 1966-os építészeti és régészeti feltárás, melyet Entz Géza és Czeglédi Ilona vezetett értékes, eddigi ismeretlen építészeti részleteket is napvilágra hozott. Ezekre most nem térek ki, hanem inkább a régészeti anyagra, melyek az újonnan feltárt, bolygatatlan kriptából kerültek elő. Ezeket Czeglédi Ilona régész tárta fel. A leletek a XVI- XVII- századi ötvösművészet remekei..

szerző: Fábián László

Köztudott dolog, hogy a szerencse, a véletlenek összejátszása miképpen tud a régészettudomány, a történettudomány számára új értékeket és felvetéseket adni, nemkülönben régi tabukat megdönteni..
Szinte az utóbbi évtizedekig a honfoglaláskori leletek hiánya miatt a magyarság megtelepedését itt, Szatmárban a XI. század utánra helyezték. Pedig elképzelhetetlen, hogy a Szamos völgyének stratégiai fontosságát, ne ismerték volna fel eleink. A jó öreg Anomymus a Gestájában leirta, hogy „Szabolcs és Tas innen elmenvén Szatmár (Zotmar) váráig jutottak és azon várat három naspig ostromolván győzedelmesen megvették.”

A kialakult vélemények ellenére titkon azért reméltem, hogy honfoglaló őseink emlékei egyszer talán csak előbukkannnak Csengerben is, vag egész közeli helyen.
1988. szeptembere. Nagyon fontos dátum ez. A csengeri régi ref temetőben Eszenyi Sándor kettős sírját bővítették, miután özv. Eszenyi Sándorné is ott óhajtott nyugodni férje mellett..
A sír falában rozettás lószerszámvereteket és két kengyelt talált a szakavatott sírásó, aki már részt vett régészeti feltárásom s így tudta, hogy ezeknek jelentőségük lesz. Hát lett is. Később, a temetéskor még az oldalpálcás zabla is előkerült.

Tehát egy részleges lovastemetkezés nyomaira bukkantunk. Ugyanakkor nyitott maradt a kérdés, mi van a további – mert reméltem és tudtam is, hogy még kell lennie dolgoknak - leletekkel. Bizonyosságra volt szükség, vagyis eredseti helyzetben lévő mellékletekre, netalán csontvázra.

1996. Többszöri elhalasztás után végre október 5-én nekiláthattunk a mindent eldöntő ásatásnak, Varga Béla régész vezetésével. A feltételek igen-igen nehezek voltak, mondhatni extrém körülmények között kellett a kutatóárkot ásni, hiszen két jelenlegi sír közötti szabad, bolygatatlan területen – ami alig 70-80 cm. széles volt- lehetett csak ásni.

A honfoglaláskori szíjazat rekonstrukciós rajza
( László Gyula munkája)

A tét azonban nagy volt, vállalni kellett minden nehézséget. Alig két-három órai munka után már szórvány cserép és csontmaradványok kerültek elő, ami biztató volt. Nem sokkal később egy rettenetesen rossz állapotban lévő koponyát bontottunk ki, mely közelében fülbevaló maradványok és egy kiskés darabja került ki a spakni alól. Mostnár bizonyos volt, hogy a keresett honfoglaláskori sír fekszik előttünk. A további bontás azonbasn nemhogy leletet, de semmiféle csontmaradványt nem adott, mondhatni a koponyától lefelé minden csont hiányzott. Rövidesen kiderült miért. Mint tudjuk ezt a temetőt az 1700-as évek közepétől használták a csengeri reformátu, a honfoglalónk csontvázát –a lehetséges leletekkel – egy későbbi XIX. századi sírral elásták.

Találtunk is szórványcsontokat, ami erre utalt. Délutánra ezen kutatóárokra merőlegesen nyitottunk egy újat, s ekkor jött a meglepetés. Az egykori honfoglaló lábasinál, ott, ahol nyolc éve a kengyelek-zablák és néhány veret előkerült –szépen is látszott az akkori beásás nyoma – megtaláltuk további hiányzó lószerszámvetereket, jóval nagyobbakat és díszesebbeket, mint az előzőek. Nyolc nagyobbat és nyolc kisebbet bontottunk ki. Tehát summázva meglett a teljes lószerszám kollekció. Az ezekkel együtt eltemetett lókoponya felszívódott, csak a tejfogak koronája maradt




A későbbi elemzésekből kiderült, hogy az eltemetett ősünk egy kisleány volt, a lószerszám veretek motívumaiból következtethetően, illetve, hogy a kengyel mérete igen kicsi volt, kis lábra illett.. Valamint a lókoponya is csikó lehetett, azért nem maradt meg belőle semmi..
Mi is adja meg e sír igen nagy tudományos értéket, jelentőségét? Az, hogy ez a sír Szatmár megye első honfoglaláskori részleges lovassírja- tehát az első honfoglaláskori leletegyüttes Szatmárban- s nemkülömben Csengerben!! Továbbgondolva ezt, has egy sír volt, akkor volt több is, hiszen a kislányínak voltak szülei, rokonai, akik a közelben nyugszanak.
Nem sokkal később Csengersimában is előkerült egy honfoglaló sír, ami a szatmári megtelepedést igazolja.