szerző: nordi

Éppen a tárlatvezetőnkhöz Fábián Laci bácsihoz ugrottam be a múzeumba, valami érdekes anyagért a honlap számára, aki éppen valami agyagszobrokat rendezgetett. Az üdvözlés után rá is tértem a lényegre. Meghallgatott majd bemutatkozott: Fábián Béla vagyok a Laci ikertestvére, aki kiment egy percre de rövidesen itt lesz...
Lányos zavaromban makoktam valamit aztán elmondta hogy a szobrokat ő csinálta és 2o-án lesz a kiállitás megnyitója. A testvére érkezéséig pedig elbeszélgettünk és ebből lett egy érdekes cikk az oldalra:

Fábián Béla 1950-ben született Csengerben, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-rajz szakát elvégezve 1973-ban visszakerült Csengerbe tanítani .

Ezután Debrecenben tanított 77-86-ig, s jelenleg szintén Csengerben él nyugdíjasként, két már nagykorú gyereke van.

A szobrászkodással, pontosabban szólva a kisplasztikával csak 2000-ben ismerkedett meg. A csengeri múzeum udvarán a nyári napközis gyerekek agyagoztak, a ekkor próbálkozott meg a háromdimenziós ábrázolással.

Mint elmondta, két-három keserves tanulóidő alatt sajátította el az agyaggal való munka fortélyait, és pár éven belül már kialakult a rá jellemző karakterisztikus- humoros ábrázolásmód.

Meghivó az október 20. kiállitásra

Példaképének tartja az erdélyi Benczédi Sándor művészetét, aki szintén görbe tükröt mutat az emberi gyarlóságokról és jól ismeri a két éve elhunyt szatmárnémeti művész Hiripi Zsuzsa munkáit is, akivel többször dolgozott együtt.




Kiállításai : 2001-ben Kisvárdán mutatkozott be egy közös tárlaton, majd 2006-ban Vaján láthatták műveit,, 2012-ben a partiumi Tasnádon is szerepelt a csengeri alkotók között. 2013-ban majd fél évig a Mátészalkai Szatmár Múzeumban voltak láthatóak a figurák, s legutóbb Kisvárdán tavaly volt kiállítása. Csengerben voltak már ugyan kisebb bemutatkozása még valamikor a kétezres évek legelején, de ilyen átfogó jelleggel még nem jelent meg szülővárosában.

A kiállitáson bemutatott kisplasztikák egy része megvásárolható és értékes karácsonyi meglepetés lehet szeretteinknek.
A kisplasztikán kívül pár éve paraszti-kispolgári bútormaketteket is " gyárt", mérethű kicsinyítéssel. A makettekre és szobrokra valamint a kiállitás sikerére rövidesen visszatérünk.

szerző: Fábián László

Van annak már több mint tíz éve, hogy a múzeum bejárati falának alja kiomlott egy részen, s ennek javításakor a régi téglákat kiszedték, hogy újakat építsenek be. A kiszedett téglákon betűk és számok sejlettek, s letisztítás után világosan olvasható lett a domborított írás: CS. REF. EK. s felette a számok 1798 – azaz Csengeri Református Eklézsia 1798. A tégla nagyméretű volt, s jól kiégetett.




A jelenlegi Múzeum helyén- tehát nem a ma álló épületről van szó – ettől beljebb állt a volt református parókiája és telke. Miután a város az 1500-as évek derekán reformátussá vált, világos, hogy a római katolikus plébánia automatikusan parókiává vált. Az 1700-as évektól már nyomon tudjuk követni az épület sorsát. A régi épület meglehetősen elhasználódott, mert 1758-ban azt írták, hogy „a parochiális házat újonnan megtsináltatták” –azaz újjjáépítették.

Feljegyezték 1775-ben, hogy a ”parochiális házat megséndejeztették s a telek eljét boronába vétették” – azaz fából készült kerítést húztak eleje.
Lassan közeledünk a téglán jegyzett évszámhoz!! A református egyház krónikája fellebbenti a fátylat, mert az 1808-ban beírt feljegyzés elárulja ezt. Ezt írták: „ ...a tiszteletes predikátor lakására rendelt telek napkeleti vége a Szamosra nyúl, nyugati az utcára. Ezen parochian van egy tégla ház. /.../ Ez a ház építtetett a Ref. Eklézsia költségével 1801-ben. „ Nos ezekből az adatokból megtudhatjuk mikor épült újjá téglából a parókia.
Ezen téglák égetését azonban már évekkel azelőtt meg kellett kezdeni –tehát meg van fejtve az 1798-as dátum. Az a tény, hogy tégla kellett, arra enged következtetni, hogy a régi épület vályogból épülhetett, vagy azzal bővítették ki. Az elkészült épületben a leírás szerint 1854-ben „ négy nagy kényelmes szoba volt, konyha-szobával, kamrával, pinczével és több szükséges épületekkel. De a telek minden nap kisebbedett a Szamos szaggatás által”
A térkép az I. Katonai Felmérés Csenger ezen részét mutató részlet. A bekeretezett rész a Múzeum környékét mutatja.

Tudni kell, hogy a szabályozás előtt a folyó közvetlenül , ahol most a múzeum hátsó kerítése áll - ott folyt. Valószínű ezért a parókiát a telekkel együtt az eklézsia eladta 1866-ban s átköltözött a Teleky család egykori udvarházába, melyet 1811-ben építettek. A régi parókiát Kauffmann Max gazdag zsidó kereskedő vette meg, aki azt lebontatta, a az 1800-as évek végén felépítette a ma is álló neoklasszicista épületet, ám a használható téglákat beépíttette a falba.

Furcsa az élet, a jelenlegi Múzeum épülete, ami zsidó ház volt, magában őrzi az egykori református parókia tégláit, s ezáltal annak emlékét is. A tégla a Csenger reformációját bemutató tárolóban tekinthető meg.

Július 29-én harang megáldásával és szoboravatással egybekötött emléknapot szervezett a Nagygécért Közhasznú Egyesület. Az ünnepségre a világháborús emlékparkban került sor, ahol köszöntőt mondott Kovács Sándor a Fidesz-KDNP országgyűlési képviselője, valamint Juhász Ferenc a Nagygécért Közhasznú Egyesület elnöke, Csenger Város Önkormányzata részéről Dócs Attila, megyei közgyűlési képviselő vett részt a jeles eseményen.



A rendezvény külön érdekessége volt, hogy visszakerült eredeti helyére az 1930-as évek elején Nagygéc templomának részére öntött harang. A köszöntő beszédek után a harang megáldására került sor, ahol Bélbász Szűcs Andrea és Marosvölgyi Péter lelkipásztor áldotta meg a Nagygécbe visszakerült régi és az új harangot egyaránt. Az ünnepi programok a „Megmaradás Temploma”-ban folytatódtak, ahol Bélbász Szűcs Andrea celebrálásával adtak hálát mindenható Urunknak.



A hálaadó istentisztelet után avatták fel a diófából készült „imádkozó kezet” ábrázoló szobrot, amit Kovács Sándor és a fafaragó szobrászművész Halász Attila leplezett le, az alkotás a művész felajánlása és egyben hozzájárulása volt az egyesület elmúlt években végzett munkájához. A rendezvényt a csengersimai református gyülekezet fiataljainak kulturális színpadi műsora zárta.

Egész nyáron látogatható Nagygécen a Megmaradás Háza kiállitótermeben a helység történetét bemutató kiállitás, amely Haynau nagygéci kisértet kastélyának bemutatásával bővült.
Az épület körül a hónapokat jelképező fák állnak. A Megmaradás Háza arra is emlékeztet, hogy a nagyéciek soha nem adták fel a jövőjükbe vetett hitüket. Ebben az épületben kapott helyet a Nagygéc történetét bemutató, nagyszabású kiállítás, melyet a Csengeri Helytörténeti Múzeum készített. 8 tablón, 2 élőképen és 2 tárlón keresztül elevenedik meg a település múltja, különös hangsúlyt fektetve a templomra, Haynau-ra és az árvízre.




Különös kegyetlensége miatt kényszernyugdíjazták báró Haynaut 1850-ben. Végkielégítéséből vásárolta meg Majlát Györgytől kisgéci pusztáján lévő kastélyát. A kúria helyén a korabeli leírások szerint emeletes kastély állt, amiből azonban mára nem maradt fenn semmi.
Tárlatvezetőnk, Fábián László alábbi irásából többet tudhatunk meg Haynauról és a nagygéci kastélyáról:




Megmaradás Háza – Magyarság Háza:

“Az épület különleges építészeti megoldásokkal a születést és a halált jeleníti meg. Mindkettőt egy-egy kupola szimbolizálja. A belső kupola a születésé, a külső a halálé. Az épület tetején egy különleges fényfolyosó helyezkedik el, az újszülöttek a fénnyel érkeznek és a halottak a fénnyel távoznak.

Az épület tengelye megegyezik a nyári napforduló tengelyével. Az épület körül a hónapokat jelképező fák állnak. A Megmaradás Háza arra is emlékeztet, hogy a nagyéciek soha nem adták fel a jövőjükbe vetett hitüket.

Emlékpark nyitva tartása:
Hétfő 08.00 – 18.00
Kedd 08.00 – 18.00
Szerda 08.00 – 18.00
Csütörtök 08.00 – 18.00
Péntek 08.00 – 18.00
Szombat 08.00 – 18.00
Vasárnap 08.00 – 18.00

A múlt héten megnyiitott kiállitás máris nagy sikernek örvend városunkban. A " Visszatérés szülöföldemre" cimmel ismertté vált vándorkiállitás a múlt években több városban is latható volt megyénkben. Csengerben ez az esemény még nagyobb jelentőséggel bir , hiszen a Vaján élő Tarr János , városunk szülötte.



A kiállitáson szereplő olajfestmények nagyrésze a szülőföld festői tájait örökiti meg, de ezeken kivűl számos pasztell és akvarell festményekben gyönyörködhet a látogató, ha időt szán a csengeri múzeumban berendezett tárlat megtekintésére.
A képek egy része megvásárolható. A kiállitás július közepéig lesz látogatható.

(nordi)

szerző: Fábián László

Ahogy mondani szokták, könnyebb a jót megszokni, s a múltat – főképpen ha nem éppen kellemes emlékek fűződnek hozzá – igen hamar el szoktuk felejteni.
Egy mai fiatalabb korosztály talán el sem tudja képzelni, hogy alig száz éve (de még utána is jóval később) milyen állapotok uralkodtak az utcák járhatóságát illetően. Nem árt ezért felidézni a korabeli útviszonyokat.

Csenger község képviselő testületének 1919. évi jegyzőkönyvében találtam érdekes adalékokat a bizonyos Kastély utcai állapotokról. Kastély utcának a mai Jókai utcát nevezték egykor, mely közel sem volt olyan hosszú, mint manapság, talán a harmada sem, és csak mai Jókai-köztől kezdődött kifelé, elszórtan álló házakból állt.

Az 1919-es év amúgy elég szomorú volt Csenger, de az ország számára is. A Károlyi-kormány idétlenkedése, a kommunista diktatúra - amiből Csenger szerencsére jóformán kimaradt - és az áprilisban bevonuló román csapatok, s a megszállás igencsak megviselték a községet.
Ettől függetlenül az egyszerű embereket a saját környezetének gondja-baja érdekli, számára ezek a legfontosabbak. Így volt ez a Kastély utca lakóinak esetében is.
Idézzük fel a Képviselő testület 1919. december 7-i ülésének jegyzőkönyvét. A községi bíró, Kun László előterjesztést tett, hogy a Kastély utcai lakóinak helyzete igen siralmas, különösen az akkori esős időszakban. Mint mondotta
„…A nyakig sáros utcából nem csak a gyerekek, de a felnőttek sem tudnak kijutni. Ilyenkor az iskolaköteles kiskorúak hetekig nem járhatnak iskolába, s igaz az, hogy tartós esőzéskor a Kastély utcában kihalt az élet!!”

Kun László bíró még hozzátette, hogy ezen feltétlenül segíteni kellene, de ez költséges és nehéz s „ez idő szerint konkrét javaslattal nem is tudok előállani” A kérdés megoldást a közgyűlés bölcs belátására és emberies érzelmeire bízta, s hogy „a Kastély utcai lakók járda létesítése iránti kérelme tárgyában kedvezően intézkedni szíveskedjék”
A kacifántosan megfogalmazott kérést a gyűlés bizonyára hosszasan megvitatta, „belátták a Kastély utcai lakók kérelmének jogos voltát és igazságosságát!”

Végül is a következő 61/1919 számú Határozatot hozták, melyben közölték, hogy „ez idő szerint a testület képtelen a helyzeten segíteni, mert sem a járda építéshez szükséges anyaggal, sem pedig a költség fedezéséhez szükséges pénzzel nem rendelkezik!” Ugyanakkor hozzátették, azt a nem elhanyagolható érvet is, miszerint „a kommunista uralom alatt a pallójárda deszkáit lelkiismeretlen emberek felszedték és elhordták!!!” Mindenesetre biztosították a Kastély utca lakóit, hogy „amint a viszonyok kedvezően változnak, a község első kötelességének fogja tenni, hogy a Kastély utca lakóinak közlekedési mizériáját megszüntesse.” – azaz járdát építsenek.



Hogy erre meddig kellett várni nem ismerjük, tudjuk jól, hogy a viszonyok kedvező változása ritkán és lassan jön el. De csak eljött, hiszen gyermekkoromban, amikor odaköltöztünk (1956), már volt járda, igaz csak kb. 80 cm széles, kis távközökkel lerakott, letöredezett, félig elsüllyedt betonlapokból álló. Ám maga az utca – mint sok csengeri utca akkoriban – hagyományos földút volt, esős időben, ősszel, tavasszal szinte járhatatlan. A mellékelt kép is ezt az állapotot idézi fel.

A Jókai utca egyébként kb. a hatvanas évek elején kapott szilárd burkolatot. Bizony, amikor dohogtunk-morogtunk néhanapján, ha útfelbontással, csatornázással együttjáró, elkerülhetetlen kellemetlenségekkel szembesültünk, akkor nem árt visszaidézni a korabeli állapotokat.

szerző: Fábián László

A példamutatóan rendbetett régi református temetőben áll- igaz kissé ferdén – városunk eddigi legrégebbi síremléke. Korábban még úgy véltem, hogy az út mellett lévő Uray Károly - féle, klasszicista stílusú kőépítmény a legkorábbi, 1858-ból, ám mint kiderült van tőle idősebb is.
Mielőtt megnéznénk közelebbről is ezt a kisméretű, szerény sírkövet, tekintsük át a csengeri reformátusok, illetve az ezt megelőző évszázadokban meghalt csengeriek temetkezési helyét. Mint tudjuk, a kereszténység felvétele után csak a templomok köré – a megszentelt földbe lehetett temetkezni, így rendelkezett Szent István királyunk. Tehát a csengeri templom köré, a cinterembe már az 1300-as évek közepétől temetkeztek eleink, a reformációt követően természetesen a reformátusok is. Adatok szerint Csengerben 1740 után már a város akkori végén, a Halommal szemben nyitottak temetőt, mert így parancsolta Mária Terézia közegészségügyi okokra hivatkozva, ám belejátszhatott ebbe az 1739-43 közötti pestisjárvány is.

Az ősi cinterem a mainál némileg nagyobb volt, a mai Hősök tere felé öblösödött ki, amint ezt az 1782-85-ös I. Katonai Felmérés térképén látható. Bizonyítja ezt, hogy a templom előtti járdánál, amikor a villanyoszlop alapját, illetve a telefonkábel szerelőaknáját ásták, bizony emberi csontok kerültek elő

. A templom kertje, a cinterem minden négyzetmétere szakrális helynek minősül, ahol a csengeri ősök alusszák örök álmukat évszázadok óta, megbolygatni őket szentségtörés lenne.

Nos, ez a temetkezési hely szűnt meg 1740 körül, s került ki a temető a város akkori északnyugati végére, a Halommal szembe, ahová egészen az 1960-as évek végéig temetkeztek a reformátusok, és mögötte „a Pápista és Oláh Atyafiak”- ahogy 1799-ben írták- temetője volt. Igaz tudunk más megnyitott temetőkezdeményekről, például a Tót (Rákóczi) utcairól is, és a mai köztemetőbe is temetkeztek az 1800-as évek végén.
E kis kitérők után kanyarodjunk vissza a címben említett sírkőhöz, mely mészkőből készült, hosszúkás, felül ívelt formájú. A keretelt mezőben fönt egy leveles ágmotívum látható, alatta a vésett szöveget olvashatjuk:



Már csak azt kellene kideríteni, ki is volt ez a szegény, fiatalon elhunyt ifjú? Nem is oly nehéz, hiszen Molnár József, az egyik hozzám intézett levelében ír róla. Ez az Ungi Menyhért, Kása Dánielnek, a Teleky-család csengeri tiszttartójának volt a sógora, aki a Telekyek 1801-ben épült ispánlakásában lakott, mely később a református parókia lett, az 1850-es években. Szegény sógor, Viski Ungi Menyhért ide jött valószínű látogatóba, vagy gyógyulni, hiszen tüdőbeteg volt. A halál, itt Csengerben érte 1839. december 15-én, az egyházi anyakönyv szerint „tüdő senyv” végzett vele. December 17-én temették, „kettős papi beszéddel”. Sírköve majd csak egy évre lett készen 1840. november 5-én, s azóta áll – ha kissé megdőlve már – a régi csengeri temetőben.

Ide, Csengerbe jött tehát meghalni a 22 éves ifjú s alussza örök álmát a csengeri temetőben. El kellene gondolkodni azon, hogy városunknak meg kellene óvni, gondozni, konzerválni ezeket a többszáz éves síremlékeket, nem beszélve az egyre fogyatkozó régi fejfákról, ezáltal őseink emlékét ápolni, mely mondhatni, kötelessége az utódoknak.

Dr. Varga Béla mátészalkai fül-orr-gégész főorvos ,,Nigériai pillanatok" című egzotikus fénykép-gyűjteményéből nyílt kiállítás, mely előreláthatóan augusztus 18-ig látogatható.