2018. márc.
21
  A huszárpisztoly és a hozzá kapcsolódó történet
Kategória: A múzeum kincsei - Közzétette: admin
szerző: Fábián László

A múzeum régészeti –történeti termének hetedik tárlójában látható egy 1798. M típusú, csappantyús-kovás rendszerű – ám még 1848-ban is használatos huszárpisztoly. Nem egy különleges fegyver- ám számomra fontos, hiszen gyermekkori emlék. Zárójelben teszem hozzá, hogy a múzeum törzsanyagát a testvéremmel együtt gyűjtött tárgyak-dokumentumok teszik ki. Ennek egyik ékes bizonyítéka ez a pisztoly. Annál is inkább, hiszen még szinte gyerekkorunkban jutottunk hozzá, bizonyítandó, hogy már ebben az időkben kezdtük a gyűjtést, a szépszámú rokonság poros padlásain.



A huszárpisztoly eredeti állapotában, mikor hozzánk került

Visszatérve a pisztoly történetéhez, induljunk onnan, hogy olyan hatodikosok lehettünk azidőben és nyulakat tenyésztettünk. kicsit túlzás a tenyésztés, inkább csak tartottunk néhányat, de azok közül ritkaság számba ment egy angórapár. Ez igen megtetszett egyik osztálytársunknak, jóbarátunknak, akinek apja rendőr volt itt Csengerben. Próbálta minden módon elkunyerálni, mígnem egyik alkalommal beállított ezzel a pisztollyal. Hogy miként került hozzá, nem árulta el, valószínű, hogy a rendőr atya kobozta el valakitől, mint fegyvert, vagy leadták neki, nem lényeges. A cserére jól megjátszott hezitálással belementünk. Másnap megint beállított, hogy még van egy ugyanilyen pisztoly, azért adjuk oda a másik nyulat is. Erre már nem voltunk hajlandóak –azóta is átkozzuk ezt a pillanatot. Mint később a szakirodalom áttanulmányozása után tudtuk meg, hogy a huszárok a pisztolyt mindig párban hordták, sőt a korábbi időkben is a lovasok, hiszen a nóta is „dali pár pisztolyom”- ról szól.

Persze a pisztoly akkori kinézete messze nem olyan volt, mint most, a tárlóban. Valami barna színű festékkel vastagon be volt mázolva, olyannyira, hogy úgy tűnt mintha fából lett volna kifaragva. Lehet, hogy ez is volt a cél!! Ezt a mázat nagy nehezen lekapartuk róla, persze, hogy károsítottuk a fából készült agyat, de úgy-ahogy elfogadható állapotba hoztuk. A fegyvert még egy alkalommal ki is akartuk próbálni nagy titokban, egyik barátunk szerzett puskaport, s a Jókai regényekből tudtuk, hogy miképp is történt ennek az előltöltős jószágnak a megtöltése, először a por, utána fojtás, utána a golyó, s megint fojtás. A serpenyőbe is kis puskapor, ami egy lyukon át a csőbe viszi a szúrólángot. No, így kiokoskodtuk, s egy fára felfüggesztettük a pisztolyt, s begyújtottuk a puskaport. A fegyver ezután vészesen forogni kezdett, mi pedig, vagy tízen, ahányan voltunk, annyifelé szaladtunk fedezéket keresve, aminek nem sok értelme volt, hiszen gyenge pukkanás hallatszott, s a csapágygolyó szinte csak kibukott a csőből.



A huszárpisztoly restaurálás után a múzeum tárolójában

A gyermekkori emlékek felidézése után a pisztoly természetesen a későbbi múzeum törzsanyagába került, ám meglehetősen viharvert állapotban volt már. Ja, azt elfelejtettem írni, hogy kakasa kezdettől nem volt. Mindenesetre így is a XIX. századot bemutató tárló kuriózuma lett a kiállításon. De már érett a gondolat, hogy ki kellene restauráltatni valamiképpen szakemberrel. Kapóra is jött egy alkalommal itt bemutatót tartó fegyverműves, akivel megbeszéltem, hogy mennyiért és miként hozza rendbe a pisztolyt. A restaurálás összegét múzeumszerető és pártoló csengeri vállalkozók adták össze, nevüket a csőbe rejtett névsor őrzi az utókornak. A mester kitett magáért, mert új faágyat faragott és új kakast is szerelt fel, s a pisztoly eredeti állapotába került, s a tárló egyik kiemelt tárgya lett. Ahányszor csak ránézek, mindig a másik angóranyúl jut eszembe, no és a gyermekkorom.
2018. márc.
14
  Tiszai Nagy Menyhért kiállítása Csengerben
Kategória: programajánló - Közzétette: admin
szerző: Fábián lászló

Tiszai Nagy Menyhérttel már régi kapcsolatom volt, ami még a nyolcvanas évekre nyúlik vissza. A sanyikerti ásatáskor 1992-ben is többször volt lent Csengerben, , hosszú beszélgetéseit pecsételték meg kapcsolatunkat, no meg művészete is. Az első komoly kiállítást a múzeumban, 1991- ben ő nyitotta meg, de már, de bemutatkozott képeivel is egy közös tárlaton, mint az aranyosapáti Művészi Kör tagja.

Tiszai Nagy Menyhért 1944. május 3-án született Zemplénagárdon. Középiskolai tanulmányait Királyhelmecen kezdte, majd Nagykaposon érettségizett.

Diplomát a prágai Károly Egyetem Hittudományi Karán szerzett. Alapító tagja a Ticce – Bodrogközi és Ung-vidéki Alkotók Szövetségének, festményeiből az elmúlt évtizedekben több szlovákiai és külföldi településen szerveztek tárlatokat.

A szlovákiai Kisgéres református lelkészeként tevékenykedő festőművész 1992-ben hozta létre regionális alkotóműhelyét a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Aranyosapátiban, amely a Kárpát-medence magyar festőművészeinek, képzőművészeinek adott otthont.

Tiszai Nagy Menyhért a festészet mellett vers- és prózaírással is foglalkozott: idén jelent meg Versek és prózák című kötete, amely az általa válogatott és rendszerezett művekből áll, illetve saját grafikáit tartalmazza.(forrás:szon)


Sajnos ez a kiállítás már csak mint emlékkiállítás jöhetett létre, de mondhatni itt életművének minden periódusa, festészetének teljes struktúrája fellelhető. Teljes életet élt, nem kímélve magát, s képei is ezt sugallják. Nemcsak festett, de zenélt is, verseket és tanulmányokat írt 2012-ben bekövetkezett haláláig.
Ezekből a kiállításon lehet vásárolni is.
2018. márc.
06
  Csengerben őrizték II. Rákóczi György buzogányát
Kategória: érdekes leletek - Közzétette: admin
szerző: Fábián László

Még 2005-ben a kolozsvári Erdélyi Múzeum gyűjteményébe került II. Rákóczi György harci buzogánya. Számunkra, csengerieknek ehhez a buzogányhoz bizony jócskán van közünk. Mint kiderült ez a fegyver a fejedelemmel közeli kapcsolatban álló horvát származású brebiri Melith család tulajdonába került, így tulajdonképpen Csengerbe.



Az ismeretlen sorsú buzogány egyetlen fényképe

Nézzük kissé részletesebben ezt , hogy miképpen, milyen okok játszottak közre, hogy a fejedelmi fegyvert a csengeri Melith kastélyban őrizték nemzedékről - nemzedékre.
A csengeri Melith-család az 1500-as években került Csengerbe, ősi birtokaik a horvátországi Brebírben voltak, a török elől menekültek Magyarországra. Mint a Subich nemzetségből származók rokonságban voltak a szintén horvát Zrínyiekkel, Perényiekkel, Frengepánokkkal.

Az egyik Melith, pontosabban Melith Péter 1566-ban már Szabolcs főispánja lett, s II. Rákóczi György fejedelemmel közeli kapcsolatban állt, részt vett annak1657-es lengyelországi hadjáratában is., 1660-ben pedig a fejedelem temetésekor a főrendek között a 4. helyen sorolták. Hogy a Rákócziakkal milyen szoros kapcsolatban állt, bizonyítja, hogy 1666-ban Báthori Zsófia meghívta I. Rákócz Ferenc és Zrínyi Ilona lakodalmára. Erre mindenképpen illetékes volt, hiszen a Zrínyiekkel rokonságban állt a család.



A Melith család cimere és Melith Péter főispán pecsétje

Ezeket a családtörténeti részleteket feltétlen fontos volt közzétenni, hiszen ezek magyarázzák meg, hogy miként kerülhetett II. Rákóczi György fejedelmi buzogánya a Melithekhez. Több variáció is felmerülhet.
Az első, hogy talán már a lengyel hadjárat során ajándékozta Melith Péternek a fejedelem valamilyen haditettéért. A következő verzió az, hogy a fejedelem temetésekor, mint végrendeletileg reá hagyott emléktárgyként kapta az özvegytől. A harmadik, hogy a Zrinyi Ilona lakodalmán, mint rég látott rokont, a mulatság örömteli pillanatában megajándékozták a fegyverrel. Bármiképp is történt, a buzogány a családi kincstár megbecsült darabja lett, s a csengeri várkastélyban őrizték..

Nagyon érdekes lenne kinyomozni az ütőfegyver további sorsát, hogy miként került Erdélybe. Annyi bizonyos, hogy az utolsó Melith 1703-ban meghalt, özvegye vagyonával együtt elmenekült Csengerből, a várkastély rommá lett. Örökösök a szintén rokon Perényiek lettek. Mindenesetre a buzogány további sorsát rejtély fedi, a kolozsvári Múzeum egy magát meg nem nevező magánszemélytől vette meg. Érdekes, hogy a múzeum honlapján semmi adat nem található a buzogány létezéséről...
2018. márc.
02
  Ősvallásunk nyomai Sanyikerten
Kategória: A múzeum kincsei - Közzétette: admin
szerző: Fábián László

Már előzőleg írtam a különös helyzetű sanyikerti „kúszó”csontvázról, de ez a korai Árpád-kori temető amúgy is több izgalmas, különleges dolgokat rejtett. Ezek egyike a most bemutatandó, úgynevezett lékelt, tudományosabban trepanált koponya. Még 1991 őszén az első kutatóárok megnyitásakor került elő, mondhatni magányosan, hiszen semmiféle sírnyom, vagy csontvázmaradvány nem volt a közelében, a markoló kanala dobta ki.

A későbbi feltárások során több lékelt, vagy lékelésgyanús koponyát is találtunk, ám ezeket mind csontvázaikkal együtt . Természetesen csak az elsőként előkerült lékelt koponyáról szeretnék írni, mely jelenleg a múzeum honfoglalás –Árpád-kor tárlóban tekinthető meg. Pontosabban nem is magáról a koponyáról, hanem a lékelés szokásáról, s a magyar ősvalláshoz való kapcsolatáról. Megjegyzem, hogy ezen a koponyán kettős lékelést lehet megfigyelni, ami igen ritka, mindkét lékelésen látszana a fúrónyomok.



A koponyán lévő lékelés közeli fotóján a műtét technikáját is felfedezhetjük, több kis lyukat fúrtak egymáshoz közel, s ezeket áttörve emelték ki a körbefúrt csontot. Jól játszik a gyógyulást jelző csontsarjadék is.

A koponyalékelés már az őskortól ismert, egyes természeti népek még m is művelik. Nem szeretnék mélyebben belemenni ebbe a témába, csak a leglényegesebbeket említem. Két célból végezték ezeket a sebészeti beavatkozásokat, egyrészt gyógyászati céllal. a harcokban betört koponyát a csontszilánkoktól megtisztították, fertőtlenítették. DE gyógyászati cél volt, amikor a fej megnyitásakor idegi panaszokat, pl. koponyaűr túlnyomás okozta fejfájást, idegi panaszokat stb. orvosoltak.

Másrészt pedig mágikus, kultikus céllal nyitották meg a koponyát. a rossz szellemektől való megszabadulás céljából .(bár ez kapcsolódik a korábban említettel.) A magyar ősvallásban ismert volt a kettős lélek hagyománya, a lékeléskor szabad utat nyitottak a léleknek, mely a fejben lakozik. Talán innen ered az „agyafúrt” kifejezés is, ami a ravaszság szinonimája is.

A koponyalékelést a honfoglalóknál nagy számban ismeri a szakirodalom, ez a szokás a X.-XI. századtól megszűnik, az egyház tiltotta, de a peremvidékeken, távol az egyházi központoktól suttyomban még művelhették elvétve. Még az is elképzelhető ennél a sanyikerti koponyánál, ami keresztény temetőből került elő, hogy magát a lékelést még a pogány időkben végezték, de az eltemetés már a keresztény szokás szerint a templom körüli temetőben történt.


kapcsolódó: Élve eltemetve?... A sanyikerti kúszó csontváz rejtélye Katt ide!
2018. febr.
09
  Az életet mentő kulacs
Kategória: A múzeum kincsei - Közzétette: admin
szerző: Fábián László

Van egy látszólag érdektelen tárgy a múzeumban, az I. Világháborús emlékek között kiállítva, egy golyó által átlőtt kulacs.. Ugyan miről mesél ez a hadi emlék? Nem egyébről, minthogy megmentette egy ember életét, mert a háborúban minden a vak véletlenen múlik, másodperceken, millimétereken.

A kulacs tulajdonosáról dr. Gajzágó Jenőről tudni kell, hogy ide kerülése előtt – mint osztályidegent a fővárosból kitelepítették - neves tüdőgyógyász, egyetemi magántanár volt Budapesten, illetve szülész –nőgyógyász végzettséggel is bírt. Sok csengeri újszülött az ő kezei között látta meg a napvilágot, többek között én is. Jellegzetes térdnadrágjában, sétabottal járt, igazi régimódi úriember volt.
De nem is erről szeretnék beszélni. hanem a címadó kulacsról, amiről Jenő bácsi a következőket mesélte:



A címben jelzett életmentő kulacsot 1970-es években ajándékozta családunk jó ismerőse, a Csengerben közismert és köztiszteletben álló dr. Gajzágó Jenő bácsi.

„ .... A Nagy Háborúban pilótaként szolgáltam, ami abban az időben még új fegyvernem, a legkorszerűbb és a legirigyeltebb volt. Az olasz fronton voltam, Doberdónál járőröztünk, fel-derítő repüléseket végeztünk az olaszok állásai fölött. Az egyik alkalommal heves géppuska-tűzbe kerültem. Egyszer csak erős ütést éreztem a vállamban, bal karomat elöntötte a vér, mely rumszaggal keveredett.. Ennek akkor semmi jelentőséget nem tulajdonítottam, küszködtem, hogy a gépet sebesülésem ellenére le tudjam vinni, ami sikerült is.

Csak lent vettem ész-re, hogy a szag az átlőtt kulcsból kifolyt rumból származik. Nekünk pilótáknak volt egy olyan szokásunk – nem éppen szabályos - hogy a kulacsunkat nem az övünkön hordtuk, hanem a zubbonyon keresztben húzódó ú.n. antantszíjra csatoltuk. Olyan megfontolásból, hogy találat esetén, vagy netán lezuhanáskor, ha netán életben maradnánk, akkor közelebb legyen a szánk-hoz, könnyebben elérhető legyen.



Gajzágó Jenő mint pilóta, az 1917-ben készült fényképen

Szerencsére sérülésem nem volt komoly, csontot nem ért a golyó, de meglehetősen nagy darabot szakított ki a felkaromból. Bajtársaim utánam hozták az életemet megmentő kulacsot, s csak akkor döbbentem rá, hogy mi történt. A nagy kaliberű géppuskagolyó a szívem fölött lévő kulacsot érte, azt átlyukasztva egyúttal gellert is kapott és a felkaromba csapódott.. Ettől fogva ez a tárgy szent lett számomra, hiszen megőriztem hosszú éveken át, mert másképpen miért is ragaszkodnék egy lyukas kulacshoz. De okulásképp átadom a gyűjteményetek számára, óvjátok tovább. „
Hát ezért van kitéve ez az átlőtt , 1915-ös katonai kulacs a Múzeumban. Az egyszerű látogató számára nem mond semmit, bár csak gondolja mindenki, hogy nem véletlenül van ott, mint hadi emlék.

Oldal:  1 2 3 4 [5] 6 7 8 9